Harci kiáltásoktól, puska- és ágyúlövésektől voltak hangosak az utcák, amikor szombat este, az eredeti helyszíntől néhány kilométerre, mintegy kétszáz hagyományőrző lovas, gyalogos és tüzér százhatvankét esztendő után újravívta a szőregi csatát.

A XII. Nemzetközi Huszár és Hagyományőrző Találkozó keretében megrendezett összecsapás a szőregi bányagödörnél valósághű tüzérségi küzdelemmel kezdődött. A lőpárbaj után a gyalogosok majd a lovasok csaptak össze. Ahogy 1849-ben, úgy százhatvankét évvel később is a magyar seregek oldalán szálltak hadba a lengyel légió egységei. A lovas- és gyalogosrohamokkal, visszavonulásokkal tarkított küzdelemben egymás után dörrentek az ágyúlövések és a sortüzek, az esti szürkületben a fegyverekből méteres lángnyelvek és szikracsóvák csaptak ki.
Ezután a magyar erők kénytelenek voltak elhagyni a csatateret, és délfelé vonultak vissza a település utcáin, úgy, ahogy a szabadságharc idején is történt. Több előretörés és hátrálás közben az osztrák dragonyosok kiszorították a magyar erőket a faluból. Bár a honvédek bátran küzdöttek, a történelmen változtatni ők sem tudtak, a csata a császári csapatok győzelmével végződött, a magyar seregek kénytelenek voltak föladni a települést.
A szőregi csata az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó ütközete volt. 1849. augusztus 5-én Szőregnél a magyar seregek Dembinski lengyel tábornok vezérlete alatt vereséget szenvedtek a Haynau vezette császári-királyi csapatoktól, elhagyták állásaikat, s visszavonultak Temesvár felé. A vereség a viszonylag kis veszteségek ellenére is súlyos volt, mert a csapatok harcrendje és morálja is megbomlott a harc és az azt követő visszavonulás során. A csatában ötszázan vesztették életüket, és négyszázan estek fogságba.

MTI