Össze-vissza beszélünk mindenről, mindenkivel, de vajon hány százalékát kell elhiggyük annak, amit mások mondanak nekünk? Tényleg naivak vagyunk manapság, ha elhiszzük és megértjük azt, amit elárulnak nekünk? Vajon mára az őszinteség luxuscikké vált, amit nem mindenki engedhet meg magának?

Sok helyzetben egy kis füllentéssel megszabadulhatunk büntetésektől, szebbeknek tűnhetünk mások szemében. Azt is gyakran halljuk, hogy „Én nem hazudtam, hanem egyszerűen nem mondtam semmit!” A felelőség felvállalása helyett kisebb-nagyobb trükkökkel megszökünk, elbújunk az igazság elől és reméljük, hogy minél hamarabb el lesz felejtve a félreértés, de nem vesszük észre, hogy  valójában az őszinteség elmismásolásával csupán toljuk magunk előtt a problémákat és az előbb-utóbb  úgyis bekövetkező végzetszerű következményeket.

De mi is az őszinteség valójában? Az őszinteség az igazsággal mint értékkel összefüggő, azzal összhangban álló, cselekvésben és kommunikációban kifejezésre kerülő emberi tulajdonság. Egyszerűen megfogalmazva az őszinteség annyit tesz, hogy mindent úgy adunk elő, ahogyan azt valóban hisszük. Saját vágyaink, indítékaink és belső valóságunk önmagunkkal szembeni őszinte elismerése éppúgy ide tartozik, ahogy a másokkal szemben tanúsított őszinteség is. Őszinteség az, amikor az ember felvállalja önmagát, a szeretteit, a véleményét és mindazokat a dolgokat, amiket szeret, vagy netán ki nem állhat. Ezt persze nem csak másokkal szemben, hanem magunkkal szemben is fel kell vállalnunk, elvégre, ha magunkkal szemben nem vagyunk őszinték, másokkal hogy akarunk azok lenni? A hazugság legfelső foka az, amikor még mi is elhiszzük azt, amit hazudunk – ez már patológia.

Vajon manapság nehéz őszintének lenni?  Ha mi őszinték vagyunk, akkor elvárjuk, hogy a többiek is azok legyenek velünk. Így esünk gyakran csapdába: mások naivnak néznek, kihasználják őszinteségünket és átvernek. Ezek után pedig persze bárkinek elmenne a kedve az őszinteségtől és a következőkben azt lesi majd, hogy is kerülje ki az igazat, nehogy még egyszer pórul járjon.
Az igazság fáj – szoktuk mondani, de vajon a hazugság, ha kiderül, az nem fáj? Ha engem valaki megdicsér, holnap, pedig mástól visszahalom, hogy a dicséret csak udvariasságból volt, az nem fáj majd nekem?!

Magánéletünkben is gyakran előfordul az, hogy elrejtjük az igazságot társunk elől. Ha a kapcsolat elején vagyunk, máris azon izgulunk, hogy kiszemeltünk meg ne tudja, hogy gyengéd érzelmet táplálunk iránta, mert akkor összedől a világ, és az egész bolygón pusztító katasztrófa söpör végig, pedig mennyiben megkönnyítené a dolgunkat, ha őszintén a másik szemébe tudnánk mondani minden félelem nélkül, mit érzünk iránta. Kortól, nemtől függetlenül képesek lehetnénk őszinték lenni. Ha realista akarok maradni, akkor arra is kell vigyázni, hogy ki előtt tárjuk fel lelkünk legmélyebb érzelmeit, mert talán az a valaki visszaélhet őszinteségünkkel. 
Mond meg az igazat, mert így felszabadulsz a hazugság terhétől. De vannak olyan emberek is, akiknek ez nem teher, hanem sőt, megkönnyebbülés: „Megszabadultam egy felelőségtől, átpasszoltam másoknak az én hibámat.” Ilyenkor mit csinálunk? Hogy akarunk mi őszinték lenni ilyen emberek előtt?

Az ideális világ nagyon messze áll tőlünk, de azért próbáljunk mégis realisták maradni, együtt haladni a világgal és a benne élő emberekkel úgy, hogy sose felejtsünk el megmaradni embernek.

Baruta Krisztina